Jókait idézve, a menyasszony életkora legyen a vőlegény életkorának a fele plusz hét év. Tehát egy 27 éves nőhöz szerinte negyven éves férj illik. Picit bonyolítja a képet, hogy Jókai maga egy nyolcassal idősebb nőt vett el. Ami abban a korban triplán ciki volt. Hmmm. 
Szöget ütött a fejembe a kérdés, hogy manapság hogyan állunk a korkülönbséghez...

Akit érdekel a korabeli Demi Moore-Ashton Kutcher románc: Jókai az 1848-as forradalom idején 23 esztendős lánglelkű ifjúként március 15-én este a Nemzeti Színházban a Bánk bán előadást félbeszakítva fölrohant a színpadra, hogy onnan szóljon a közönséghez. A Gertrudist játszó Laborfalvi Róza letépte önnön kebeléről a kokárdát, és Jókai kabátjára tűzte. Ott helyben kapott is egy lelkes csókot érte, és még abban az évben összeházasodtak. A nő nyolc évvel volt idősebb Mórnál. Akkor most hogy is van ez?

Anyám egyik kollégája magánál jó húsz évvel fiatalabb feleséget választott. Olyan volt számára, mint egy vadonatúj drága kabát – értékesebbnek érezte magát tőle.

Egy volt iskolatársam viszont dögös, tíz évvel fiatalabb férfihoz ment, aki ráadásul menő sportoló is volt. Születetett két lányuk, a nő saját céget alapított, házat vett, külföldre küldte a lányokat tanulni, olyan életszínvonalat teremtett, hogy le a kalappal előtte. Mindezt egyedül. Férje ugyanis a kapcsolatuk során végig az az elkényeztetett aranyifjú maradt, akihez annak idején hozzáment.

Talán az egymás mellett betöltött szerepek határozzák meg az életkort? Egy negyvenes férfi azért választ huszonéves kiscsajt, mert annak a szemében még isten lehet, míg egy harmincas nő nap mint nap szembe röhögné? Vagyis épp a férfiatlanságát próbálja leplezni a nyuszimuszi lánykákkal? Egy huszonéves nő azért keres idősebb partnert, mert dédelgető apát vagy stabil szponzort szeretne magának? Mondjuk szerintem a társkeresők tele vannak elvált szülők gyerekeivel, akiknek lövésük sincs a működő párkapcsolatról, ellenben pótolnák a szülő nélkül kiesett éveket.

Az idősebb férfival kezdett kapcsolat gyakran akkor fut zátonyra, amikor a kiscsaj felnő. Egyszer csak ráébred, hogy kinőtte apucit. Vagy szellemileg (mert ő még ügyel a folyamatos szoftverfrissítésre), vagy anyagilag, mert jobb állása, nagyobb fizetése van. Ezek után hogyan tisztelje a másikat? Mit tiszteljen benne? Hiszen csúnyán lemaradt. És a bácsi ápp úgy lesz elhajítva, ahogyan anno ő dobta az asszonyát a második kamaszkorért...

A fiatalabb pasi történet velem is megesett. Tavaly feltűnt a villamoson egy fickó, akivel hetente legalább háromszor együtt utaztunk. Eszméletlen tekintete volt, az a vetkőztetős fajta. Eljött a nap, amikor a velem szembeni ülésre huppant le, és mire a Lánchídhoz értünk, kitört az országos vigyorgás mindkettőnkön.

Így ment hetekig, aztán beszédbe elegyedtünk. Abból meg együtt töltött ebédidők lettek, andalgással a környékbeli mellékutcákban. Kézfogás, lopott csókok – nem volt több a sztoriban. Igazán mélyen beszélgetni ugyanis soha nem tudtunk, valahogy nem találtam meg vele a közös hangot. Akármit mondott, azt vettem észre, hogy csak mosolygok rajta, vagy legyintek.

Azóta is ezen filózom: talán eleve nem voltam hajlandó komolyan venni őt? Érdemes-e utánakeresni a pasinak, vagy csak a hiúságomat legyezgette az eset? Esetleg ott kezdődött a hitetlenségem, hogy történelmileg tudom, Laborfalvynak sem jött össze Jókaival? És hogy Demi Moore-ból meg csontsovány drogost csinált a nemzetközi hírű szakítás? Bár ha jobban belegondolok, a korban szépen kompatibilis szerelmek is gyakorta végződnek a szemétben.