Ha van lakás, van szerelem. Cserekereskedelem melyben pályakezdő férfiak és régóta magányos nők vehetnek részt.

Levelet kaptam: Gábor szőke, kékszemű informatikus, egy tízessel fiatalabb nálam. Miért is ne írhatna egy fiatalabb pasi egy tíz évvel idősebb nőnek?

De velem eddig még nem történt ilyen.

Udvarias válasszal próbáltam hárítani a dolgot, de megint írt, ne gondoljak semmi rosszat róla, ő komoly kapcsolatot keres, ám a vele egykorú lányokkal nem tud szót érteni. Hmm, hízelgő. Vagy hülyeség?

A Rádayban találkoztunk, egy kis bárban, drukkoltam, nehogy arra jöjjön valami ismerős, mert soha nem magyarázom ki magam ebből a szituból.

Gábor édes srác. Kedves, udvarias, szinte fékeznem kellett, hogy ne vigye már túlzásba. Nem vagyok gyanakvó, de naiva sem: itt valami nem stimmelt.

Ha próbáltam kérdezgetni, kitérően és rendkívül szűkszavúan válaszolt. Tudom, hogy a pasik nem szeretnek beszélni magukról, de ez még annál is kevesebb volt.

Aztán lassan-lassan, három almafröccel később összeállt a kép: pedagógus-szülők harmadik gyermeke, összesen négyen vannak testvérek, mind a négyen fiúk. És még mind a négyen otthon laknak.

Ez egy 21. századi Jane Austen regény?! A Büszkeség és balítéletben volt hasonló az alaphelyzet, csak ott lányokkal, akiket az anyjuk próbált jól férjhez adni.

Nem fogok felháborodni, mert nem tehetem: mi nők tízezer éve ugyanezt csináljuk. Képesek vagyunk összeállni a leglehetetlenebb pasikkal, csakhogy elszabadulhassunk otthonról. Nem kéne megdöbbennem azon, hogy mára, amikor a nemi szerepek ennyire átalakultak, a férfiak is átvették ezt a stratégiát.

Valamit valamiért, tartja a mondás. Gábor lakhatásra pályázik – és ezért sok mindent megtenne. Vajon miért én érzem mégis rosszul magam emiatt?